Székfoglaló Lodzban 2015.

A fotóklub második łódzi székfoglalója

(2015. augusztus 30 – szeptember 4)

 

A klubunk két éve állított ki Lodzban. Nagy megtiszteltetés volt, örömmel mentünk, örömmel fogadtak, a tőlünk telhető lehető legjobb anyagot igyekeztünk összeállítani. Idén újabb lehetőséget kaptunk és tudtuk: egy olyan helyre, ahol akkora ázsiója van a fotográfiának, nem vihetünk akármit. Hónapokkal ezelőtt kezdtük a készülődést, ötleteket gyűjtöttünk, találgattuk, mi lehetne a közös vezérfonál. Akadt jó néhány témajavaslat, egyikünk – emeljük csak ki büszkén az ötletgazda nevét: Albert Béla –  tulajdonképpen csak viccből bedobta: legyen a szék. Először nevettünk. Aztán ízlelgettük a gondolatot. Később megszerettük. Mert rájöttünk, hogy a szék nem hülyeség. A szék fontos. Születésünk pillanatától halálunkig kevés hasonló tárgy van, amelyik olyan hűségesen végig kíséri életünket, mint a szék. Írókat, költőket ihletett meg, regény és film is készült abból, hogy keresnek tizenkettőt. Legendáinkban, közmondásainkban is fontos helyet kapott, nem lehet tehát félvállról venni. Kettő közé mi magyarok nem szeretünk ülni, néha viszont egynek is tudunk örülni, mert ha karácsonykor ráállunk a templomban, megláthatjuk, ki a boszorkány. Szavaztunk tehát, és a szék győzött. Éljen a szék!

 

Vasárnap

A fotók lassan gyűlni kezdtek és már látszott: jó anyag jön össze, idén sem kell szégyenkezni lengyel barátaink előtt. Azt fedje most az idő emlékeket megszépítő volta, miféle viták, levélváltások előzték meg az utazást, a lényeg, hogy a klubból öten augusztus 30-án útra keltünk. Egy igen rövid eltévedés után Magyarországot elhagyva megálltunk a szlovákiai Zólyom váránál. Az udvarán díszletet ácsoltak, gyermekfilmet készültek forgatni. Ennek az élménynek is örültünk, annak meg főként, hogy várakozásainkkal ellentétben nem kellett belépőjegyet fizetnünk.

Utunk során többször tapasztaltunk, hogy a navigációs rendszernek olykor különös elképzelései vannak a legrövidebb, vagy a leggyorsabb úttal kapcsolatban, erről először Szlovákiában szereztünk bizonyosságot. Az út, amelyen Lengyelország felé közeledtünk, kétségtelenül festői volt, olykor azonban felvetődött bennem, hogy vajon előttünk járt-e már rajta valaki.

Lengyel barátaink 6 órára vártak minket, már kora délután sejtettük, hogy ez veszett fejsze nyele. Emiatt mi nem izgultunk, hiszen kirándulni, nézelődni mentünk – Zybek viszont annál többet. Ildikóval tartotta rendszeresen a kapcsolatot, ő pedig igyekezett megnyugtatni, hogy már igazán nem vagyunk messze, nemsokára odaérünk. Lódz előtt két kedves rendőr figyelmeztetett, hogy lámpa nélkül közlekedtünk, mi nagyon megígértük, hogy nem csinálunk ilyet többet, és elengedtek. Bent a városban Zybek hasznos tanácsot adott telefonon arra vonatkozóan, hogy mit írjunk be a GPS-be, minek következtében a Media Markt-reklám szereplőinek érezhettünk magunkat. (Emlékeztetőül az utókor számára: a bandatagok Cannes-ba készülnek, hogy miért egy faluban találják magukat,  az a kisfilm végén elhangzó mondatból derül ki, „te beírtad a naviba, hogy Kán?”) Szóval utólag kiokoskodtuk, hogy az sms-ben kapott utasításnak megfelelően azt pötyöghettük be lengyelül: közösségi parkoló. Ne is gondoljuk abba bele, hogy mennyi ilyen lehet Łódzban. Amit a rendszer kidobott, sajnos kilométerekre volt a városközponttól – viszont örültünk, mert ezen tévedés nélkül sosem gondoltuk volna, hogy egy ekkora világvárosban találunk földutat. Végül mégis odaértünk, János a furgonnal berombolt a közlekedéstől szigorúan elzárt sétálóutcára, kipakoltunk néhány fontos holmit a fotóklubban, majd – már szabályos parkolóhelyen hagyva a járművet – beszélgettünk, vacsoráztunk a kedves vendéglátóinkkal. Ana spenótos lazactekercseit azóta sem feledjük. Este elfoglaltunk a szállásunkat a már két éve megismert egyetemi negyed egyik kollégiumában.

 

Hétfő

Zybek, Tadeusz és Slawek 10 órakor várt minket, délelőtt a zsidó temetőt néztük meg, utána a ma már emlékhellyé alakított régi vasútállomást, ahonnan ezrével vitték haláltáborokba az embereket. Az emlékezés utolsó állomása – így mondták a vendéglátóink – az a park volt, ahol valaha zsinagóga és gettó, ma Mózes szobra áll. A közelben megnéztünk egy szabadtéri villamos múzeumot. A járművekre fel lehet szállni, korabeli egyenruhába öltözött kalauz hölgy is erősíti az autentikus hangulatot.

Łódz évek óta elképesztő fejlesztések alatt áll. Ahová néz az ember, mindenhol építkezést, útlezárást, forgalomterelést lát. Ez rendkívül megnehezíti ugyan a közlekedést, a helyiek állítólag mégis jól viselik, mert értik a felfordulás okát és egyetértenek az önkormányzat céljaival. Azért, hogy a város lakói saját szemükkel láthassák: mi zajlik, a łódiak frappáns megoldást találtak ki. Egy toronyház 15. emeletén kijelöltek egy irodát, ahová – miután átlépkedett néhány építési területen és bátran állta a lézengők által meglehetősen feltartott munkások rosszalló pillantását – bárki felmehet. Így tettünk mi is, és megérte. Ildikót leszámítva, aki alul maradt a tériszonnyal való küzdelemben és visszatért a biztonságot nyújtó talajszintre, mindannyian ámultunk. Egyrészt a város méretein, másrészt az építkezések gigantikus voltán.

Zybek javaslatára az egyik egyetemi menzán ebédeltük. Az első látásra bizarrnak tűnő lilás céklalevesről a kulináris élvezetekben bátran elmerülő klubtagok csak jókat mondtak. Délután Tadeusz munkahelyén, a filmarchívumban nézelődtünk, ahol talán az összes fontos lengyel film eredeti kópiáját őrzik. Megmutatta a cég fotóműtermét. Talán eredetileg tényleg úgy tervezte, hogy csak bekukkantunk, ebből azonban a kirándulás egyik legemlékezetesebb akciója lett. Elszabadult az alkotókedv, mindenkiből előbújt a homo ludens, hatalmas nevetések közepette jobbnál jobb portrék, csoportképek születtek. Ezek közül néhányat valószínűleg komoly összegért cserébe sem hoznánk nyilvánosságra. Este a már két éve megismert étteremben vacsoráztunk, majd szót fogadtunk Zybeknek és 22 óra körül hazamentünk az utolsó villamossal. Amely után – ezt már a trópusi hőség miatt a kollégium parkjába kihelyezett esti sörözés közben láttuk álmélkodva – elment még egy. Aztán egy újabb. Utána már nem számoltuk.

 

Kedd

Ezen a napon már Ildikó fia, Dávid is velünk volt. Mivel az indulás napján elvesztek az iratai, ideiglenes okmányokat kellett készíttetnie, így őt Ilona hozta Szentesről.

A társaságban határozottan kezdett megbomlani a fegyelem, talán aznap állapítottuk meg először, hogy idegesebb útitársaknak nem lett volna való a lazán kezelt napirendünk. Azért nagyjából a kitűzött időben értünk be a városba, hogy felrakjuk a kiállítás képeit. Minden remekül ment, egy-két apróságot leszámítva. Bár éppen a közelében sem volt senki, egy kép leesett, a miszlikbe tört üveg csúnyán megrongálta Ildikó egyik fotóját. Szerencsére estére nyomtattak belőle egy új példányt. Amíg klubunk vezetője tévériportot adott, a feladatokat ránk bízta. Mi annyira komolyan vettük az átruházott döntés szabadságát, hogy az archaikus kollekcióból az ő alkotásait kihagytuk. Mivel kihangsúlyozta, hogy gyűlnek a hibapontjaink, megígértük, hogy igyekszünk összeszedni magunkat. Azóta nem szólt, hogy elegendőnek vélte-e a jóra való törekvésünket. Az itthonról hozott fehér szék is a kirakatba került, István és János installálta, a kiállítás megnyitójára egész tömeg érkezett, a székre egy kis performance részeként számos nyelven a „szék” szót írhatták a látogatók.

Este a klubban a fő napirendi pont az étkezésen túl a két nemzet hagyományos italainak összehasonlítása volt. Titokban egy harmadik nép is képviseltette magát, Ildikó és István hangosra sikerült vitája vitt olaszos színt a hangulatba. A 22 óra közeledtével – úgy látszik, ez a lengyeleknél valami misztikus időpont – Zybek ismét utunkra bocsátott volna. Ezúttal azonban erősen ellenálltunk és megnyugtattuk: miattunk ne aggódjon, van térképünk, a fiúk telefonjaiban GPS, kizárt, hogy haza ne találnánk. Mivel a híres Piotrkowska utca szobrai fotózásra csábítottak, így az első 50 méter egy fél, a következő 50-et ugyancsak fél óra alatt tettük meg. Belefért még egy sörözés, mezítlábaskodás az operaház előtti szökőkútban, de a közel 4 kilométeres sétát végül 1 óra utáni időpontra teljesítettük.

 

Szerda

Az eredetileg tervezett 9 óra helyett úgy két órával később sikerült elindulni a Manufakturába. Az egykori gyártelepből kialakított bevásárlóközpontot mindenképpen látni akartuk. A szépsége, és az áruházban kapható csokoládék miatt is. Egy bő órát tudtunk csak nézelődni, mert 14 órától cianotípia foglalkozásra vártak minket a klubban, a lehetőséggel élt is néhány łódzi érdeklődő.

A délután igen kalandos volt. Négyen ugyan kimenőt kaptunk, csak épphogy belekóstoltunk a történtekbe, de amit később elmeséltek, az alapján olyan volt a délután, mint egy múlt század eleji burleszk. Az egyik kedves lengyel klubtag előbb egy darazsat próbált egy felmosóval kitessékelni a helyiségből. A feladattal ugyan nem birkózott meg, ellenben sikerült az eszközzel olyan ütést mérni az UV-lámpára, minek következtében  minden kreativitást elő kellett szedni, hogy az ismét működőképes legyen. Az illető férfi továbbra is érdeklődéssel szemlélte a foglalkozást, talán, hogy jól lásson, közel ment. Az asztal, amelyre rátenyerelt, és amelyen vízzel telt hívótál volt, sajnos csak egy ideiglenesen összeállított alkalmasosság volt. Az ilyenek ugye nem stabilak. Ez sem volt az, fel is borult tállal, vízzel, félig kész képekkel együtt. Miután nagyjából helyre állt a rend, feltehetőleg mindenki azt hitte, már nem lehet baj. Ez tévedés volt. Kitűnőbb példát nem is nyújthattunk volna emlékül lengyel barátainknak arról, hogy nálunk magyaroknál három az igazság. A már két jócselekedet végrehajtott illető a foglalkozás legjobban sikerült alkotásán, Slawek még nedves, száradni kitett cianotípiáján hagyta ott az ujjlenyomatát. Ildikó állítja: ekkor már annyira elszakadt nála a cérna, hogy rácsapott a kezére. Utólag már csak nevetni tudunk a történteken és szerintem a fotókör egyik legendás, éveken át mesélt sztorija esett meg aznap. Levezetésként a belváros gyárakból átalakított, utánozhatatlan hangulatú éttermeit, sörözőit látogattuk meg Ilonával és Zybekkel.

 

Csütörtök

Tadeusz egy újabb fantasztikus helyre invitált minket: mozi múzeumba (Muzeum Kinematografii w Łodzi). A város nem csak a textiliparáról, de a filmekről is ismert. Ahogy lengyel barátainktól megtudtuk: HollyŁódz-nak is emlegetik olykor. Az udvaron egy, óriások országában játszódó film díszletei között ismét gyerekek lehettünk egy kicsit. Bent nem győztünk csodálkozni, legfőképp azon, milyen hiányosak az ismereteink a lengyel filmgyártással kapcsolatban. Kitűnő, világszínvonalú alkotásaik vannak, ezeknek jó részét szinkronizálás hiányában még csak nem is ismerjük Magyarországon. A kiállítás középpontjában az Oscar-díjas Ida című mozi állt. Megnéztünk egyet a számos csodás łódzi parkok közül, egy palotából átalakított múzeumot, képtárat. Este István és Ilona stúdióbeszélgetésen vett részt a Toya Televíziónál, majd Tadeusz jóvoltából jazz koncerten vettünk részt. Talán János kivételével ilyenen még egyikünk sem vett részt, nem is lehet állítani, hogy műértőként hallgattuk az előadást, de a  Rosemary’s Baby minden kétséget kizáróan soha nem feledhető élménnyel ajándékozott meg minket. Számomra ma sem teljesen világos ugyan, hogy az azonos című film zenéjét játszották-e elejétől a végéig, vagy a zenekarnak is ez volt a neve, de mindegy is, lenyűgöző volt.

 

Péntek

Előző este elbúcsúztunk a vendéglátóinktól, mert tudtuk: kizárt, hogy elkészülnénk reggel egy előre megbeszélt indulás időpontjára. Nos, hát így legyen ötösünk a lottón, ahogy ezt kigondoltuk. Bár Ilonáék fél 7-es útnak indításra gondoltak, ha jól emlékszem, 8 körül még teljes nyugalomban fogyasztottuk a reggelinket. Elindultunk, még ekkor sem volt biztos, hogy merre megyünk haza. Arra jutottunk, hogy a maradék zlotynkat a czestochowai bevásárlóközpontban költjük el és nem állunk meg máshol. Az egyezség nagyjából pont addig tartott, amíg kigurultunk a pláza parkolójából. Ekkor már úgy véltük: olyan klassz volt két éve a zakopanei piac, János és Dávid meg még úgysem látta, kanyarodjunk hát arra. Ott már majdnem ki kellett fordítani a zsebeinket, hogy az utolsó gurulósokat összekaparjuk, de a látvány, a táj, a hegyek szépsége mindent megért. A navigációs rendszerről ismét bebizonyosodott, hogy igen fura elképzelései vannak a logikus útvonal tervezésről. Kétszer álltunk meg, hogy – akkor már zseblámpák fényénél – papírtérképen is meggyőződjünk arról, szerepel-e rajta a sejtelmes kis út, és valóban Magyarország felé tartunk-e. A helyzetet a kellő komolytalansággal kezeltük. Végül, ahogy ez a bejegyzés is tanúsítja, hajnali 3 körül mégis megérkeztünk Szentesre. Az átélt élményeket mi sem írja le jobban, mint az, hogy ha engem kérdeznek, most is azt állítom: már másnap örömmel visszaindultam volna Lengyelországába.

 

Szöveg: Králik Emese

Elkapott pillanatok a pár napról: